TE: MINDENEM

Nyugalmam elveszett,

Szívem nehéz,

Nem lelem soha többé

Soha többé.

Ha nincs velem,

A sír az otthonom,

Az egész világ

Elromlott számomra.

Szegény fejem

Megzavarodott,

Szegény értelmem

Szétszabdalt.

Csak rá tekintek

Az ablakon keresztül,

Csak miatta megyek

Ki a házból.

Méltóságteljes járása,

Nemes alakja,

Szája mosolya,

Szeme ereje,

És beszédének

Varázslatos folyása,

Az ő kézfogása,

És ah, az ő csókja!

Mellkasom hozzá

Húz vágyakozva.

Oh, bárcsak ölelhetném,

És megtarthatnám őt!

És csókolhatnám őt

Ahogy csak akarom,

Az ő csókjain

Elolvadnék!

Csendjén át az éjszakának száll hozzád a vágy,
és a régi lombos fának suttogása lágy.
Meg ne lássa, meg ne hallja jöttöd senki sem,
jöttöd senki sem!
Szívrepesve szívdobogva várok rád szívem,
várok rád szívem!

Tied a szívem, tied a lelkem, minden gondolatom.
Tied a vágyam, tied az álmom, minden pillanatom.
Csak te néked, csak te érted,
te hozzád száll dalom,
epedő sóhajom;

Érted élek,
vágyban égek
ezen a tündérszép tavaszi napon.
A perc egy, mely eljő ma még,
melyben bevallom,
majd elégek;
Hogy hőn imádlak én,
s érted e szív elég,
csak érted ég.

Mióta láttam őt, vaknak hiszem magam, bárhová is nézek, csak őt látom; Mint éber álomban, úgy lebeg előttem képe, a legmélyebb sötétből csak még ragyogóbban merül föl. Különben minden fénytelen és színtelen körülöttem. Nővéreim játéka többé nem csalogat. Szeretnék inkább kis szobámban sírni csöndesen, Mióta láttam őt, vaknak hiszem magam.

Ő, mind közül a legnagyszerűbb, Mily szelíd, mily jó, Bájos ajkak, tiszta tekintet, Fényes elme és biztos bátorság. Ahogy ott a kék mélységben Fényes és fenséges az a csillag, Olyn ő az én egemen, Fényes és fenséges, magasztos és távoli. Járjad, járjad csak pályádat, Csak nézni akarom fényedet, Csak alázatosan nézni, Boldognak és szomorúnak lenni. Ne halld meg csöndes imámat, Mit csak a te boldogságodnak szentelek; Nem szabad alázatos szolgálódat ismerned, Fenségesség magas csillaga. Csak mind közül a legméltóbbat Boldogíthatja választásod És én áldani akarom a Magasságost Sok ezerszer. Örülni akarok akkor és sírni, Boldog, boldog leszek akkor, Ha szívem meg is szakadna, Szakadj meg szív, mi van abban?

Nem tudom felfogni, elhinni, Egy álom megbolondított; Hogy lehetett, hogy mindenki közül engem szegényt választott és tett boldoggá? Olyan volt, mintha azt mondta volna: "Örökké a tiéd vagyok", olyan, mintha még mindig álmodnék, Hiszen ez így lehetetlen! Ó, hadd haljak meg álmomban, Miközben keblén ringat, Hadd kortyoljam a boldog halált Végtelen gyönyör könnyeiben!

Te gyűrű az ujjamon, arany gyűrűcském, áhítattal ajkamhoz nyomlak, szívemhez. Végére értem az álomnak, a gyermekkor békés, szép álmának, egyedül találtam magam, elveszetten a kietlen végtelen térben. Te gyűrű az ujjamon, általad jutottam belátásra, te nyitottad meg tekintetem előtt az élet végtelen, mély értékét. Szolgálni akarok neki, neki élni, teljesen hozzá tartozni, teljesen átadni magam neki, és meglelni megdicsőülve magam az ő ragyogásában. 

Segítsetek, nővéreim, feldíszíteni magam, szolgáljatok ma a boldog nőnek, nekem! Tegyétek gyorsan homlokom köré még a virágzó mirtuszdíszt! Amikor elégedetten, boldog szívvel Kedvesem karjában feküdtem, mindig hívta vággyal szívében, türelmetlenül a mai napot. Segítsetek, nővéreim, segítsetek elűzni egy ostoba aggodalmat; Hogy tiszta tekintettel fogadjam őt, őt, a boldogság forrását! Kedvesem, megjelentél nekem, adsz nekem, Nap, fényedből? Hagyj engem áhítatban, hagyj engem alázatban, hagyj meghajolnom uram előtt! Szórjatok neki, nővéreim, szórjatok neki virágot, hozzatok neki bimbózó rózsákat! De titeket, nővérek, fájdalommal köszöntelek, boldogan távozva közületek. 

Édes barátom, csodálkozva nézel rám, nem tudod megérteni, hogy tudhatok sírni; Engedd, hogy a nedves gyöngyök szokatlan dísze boldogan, fényesen reszkessen szememben! Mily aggódó szívem, mily gyönyörrel teljes, bár tudnám a szavakat, hogy kimondhatnám; jöjj és rejtsd orcádat ide a keblemre, füledbe akarom suttogni minden gyönyöröm! Ismered hát a könnyeket, melyeket sírni tudok, ne lásd azokat, szeretett férfi? Maradj szívemen, érezd verését, hogy egyre szorosabban szorítsalak magamhoz! Itt, az ágyam mellett van hely a bölcsőnek, ahol csöndben elrejtem bájos álmomat; Eljön majd a reggel, amikor fölébred az álom, és belőle a te képed nevet rám.

Szívemen, keblemen, te gyönyöröm, te örömöm. A boldogság a szerelem, A szerelem a boldogság, Mondottam s vissza nem vonom. Túláradónak tartottam magam, de most túl boldog vagyok. Csak ki szoptat, csak ki szereti gyermekét, akinek a táplálékot adja, csak egy anya tudja, mi az: szeretni és boldognak lenni. Ó, mennyire sajnálom a férfit, ki anyai örömöt érezni nem tud. Te édes, édes angyal, te, rám nézel és mosolyogsz hozzá! Szívemen, keblemen, te gyönyöröm, te örömöm.

Most okoztad nekem az első fájdalmat, de ez talált. Alszod, te kemény, könyörtelen ember, a halál álmát. Az elhagyott maga elé mered, a világ üres. Szerettem és éltem, élő már nem vagyok. Bensőmbe húzódom vissza csöndesen. A fátyol lehull. Te vagy nekem és elvesztett boldogságom: Te: mindenem!

zongoraszóló

Gyermekkoromban

Gyakran hallottam az angyalokról,

Akik az ég örömét

Felcserélik a föld Napjával,

Hogy amikor félelmektől gyötört szív

A világ elől elrejtőzik,

És csendesen vérezni akar,

könnyárban olvad el,

És ahol valaki buzgó imája

Csak a megváltásért könyörög,

Ott leszáll az angyal,

És gyengéden az ég felé emeli.

Igen, nekem is leszállt egy angyal,

És ragyogó szárnyakon

Messze minden fájdalomtól,

Lelkemet most az ég felé vezeti!

Zúgó, dübörgő időkerék,

Az örökkévalóság mérője!

Fénylő szférák a végtelenségben,

Melyek körülölelik a világ gömbjét;

Örök teremtés, állj meg végre,

Elég a keletkezésből, hagyd, hogy létezzek!

Maradj meg, teremtő erő,

Örök gondolat, mely mindig alkot!

Fogd vissza a lélegzetet, állítsd meg a hajtást,

Csak egy pillanatra maradj csendben!

Szapora pulzus, fékezd meg a dobogást;

Érjen véget a vágyakozás végtelen napja!

Hogy boldogan és édes feledésben

Minden gyönyört megtapasztalhassak!

Mikor szem a szembe örömmel merül,

Lélek a lélekkel egészen egyesül;

A lények újra egymásra találnak,

S minden remény véget ér,

A száj csodálkozó csendbe burkolózik,

Bensőm már nem kíván semmit:

Az ember felfedezi az Örökkévaló nyomát,

S megoldja a rejtélyedet, szent Természet!

Magasan boltozott lombkoronák,

Smaragdból készült baldachinok,

Ti messzi zónákból származó gyermekek,

Mondjátok, miért panaszkodtok?

Csendesen hajlítjátok az ágakat,

Jeleket festetek a levegőbe,

És a szenvedés néma tanúja

Felemelkedik, édes illatban.

Messzire hiábavaló vágyat

Nyújtjátok karjaitokat,

De azok tébolyultan ölelik át

A sivár üresség nemtelen rémületét.

Igen, tudom, szegény növény;

Egyazon sorson osztozunk.

Bár most fény és ragyogás övez bennünket,

A hazánk nem itt van!

És ahogyan boldogan elbúcsúzik a Nap

A nap üres látszatától,

Az igazán szenvedő

Becsomagolja magát a némaság sötétjébe.

Csend lesz, a suttogás

Kísértetiesen betölti a sötét teret:

Nehéz cseppek lebegnek majd

A levelek zöld szegélyén.

Nap, sírsz minden este,

Pirosra sírtad a szép szemeidet,

Amikor a tenger tükrében fürdőzve

Elér a korai halál;

De felkelve régi pompádban,

Sötét világ dicsősége,

Reggel újra életre kelsz,

Mint egy büszke, győztes hős!

Oh, hogyan tudnék én akkor panaszkodni,

Hogyan, szívem, oly nehéz téged látni,

Ha még a Napnak is el kell vesznie,

Ha még a Napnak is le kell nyugodnia?

És csak a halál hozza az életet,

Csak a fájdalom ad boldogságot:

Ó, mennyire hálás vagyok, hogy adott

Nekem ilyen fájdalmakat a természet!

Mondd, milyen csodálatos álmok

Fogják körül a gondolataimat,

Hogy nem tűntek el mint üres habok,

Az elkerülhetetlen semmiben?

Álmok, amelyek minden órában,

Minden napon szebben virulnak,

És égi bölcsességükkel boldogítják

Az elmém, boldogan!

Álmok, amelyek mint magas sugarak

Belesüppednek a lélekbe,

Hogy ott örök képet fessenek:

Teljes elfelejtés, emlékezés!

Álmok, mint amikor a tavaszi Nap

A hóba csókolja a virágokat,

Hogy soha nem sejtett gyönyörrel

Üdvözölje az új nap,

Hogy növekedjenek, hogy virágozzanak,

Álmodva árasztják illatukat,

Gyengéden elalszanak a melleden,

És aztán a sírba süllyednek.

zongoraszóló

Nem az álmomban láttam ezt, nappal világosan előttem volt: Egy mező tele százszorszépekkel; A mélyben zöld bokrok között egy fehér ház; istenképek világítanak a lombokból. És én olyasvalakivel megyek, aki szeret engem, nyugodt szívvel a frissességbe, ebbe a fehér házba, a békébe, amely telis-tele van szépséggel, amely ránk vár.

És holnap újra ragyogni fog a nap.

Az úton, ahol járni fogok,

Minket, boldogokat újra egyesíteni fog.

Ennek a naplélegző földnek a közepén...

És a távoli, hullámkék tengerpart felé,

Csendesen és lassan leereszkedünk majd,

Némán egymás szemébe nézünk,

És ránk borul a boldogság csendje.